A novemberi tengeri kajakos bejárásunkról Horvátországban

7 perc olvasás      Tengeri      Minden bejegyzés

Van az úgy, hogy az embernek a szezon alatt semmire sincs ideje, úgyhogy biztos ami biztos, novemberben jött el a pillanat, hogy végre megejtsük a régóta tervezgetett horvátországi tengeri kajakozást, és bejárjuk Rab szigetét, illetve a környező szigeteket, attól a nemes céltól vezérelve, hogy egyre közelebb hozzuk piciny kis hazánkhoz a tengeri kajak túrákat – mert amellett, hogy lassan lottó ötös (de minimum egy luxor) kell ahhoz, hogy messzire jusson az ember, még a bolygó se túl hálás érte, hogy teleröpködjük keresztül-kasul, mint egy nagy kupac szárnyra kelt ADHD-s nyuszi (oké, eddig tartott a klíma-akciózásunk ebben a bejegyzésben, becsszó).

Szóval csütörtök délután autóba pattantunk, megpakolva mindennel is (de legfőképp több réteg neoprénnel, merthát azért mégiscsak november van), és nekiindultunk ECO módban Rab-nak – szegény kis kisbuszunk, khm, szándékán kívül máshogy már nem tud közlekedni, ugyanitt Renault doktor kerestetik… ? Külön kis kaland volt, mire megtaláltuk Attilát útközben, aki már pár napja lent volt egy horvátországi tengeri kajakos továbbképzésen, ahol egy jól irányzott befordulás alkalmával rögtön az 1. napon könnyes búcsút vett telefonjától és szemüvegétől a vízen (azt állítja nem direkt volt, mi kevésbé hisszük el neki, feltűnően kisimult búrája volt így, hogy napokig nem csörgött ezután a telefonja…). Nade végül csak meglett Attila, és még az utolsó kompot is elértük a horvátországi kis szigetre.

Első nap: Rab sziget

Az első napra lazulós bejárást terveztünk Rab északkeleti csücskének megkerülésével, egyrészt mert szeretünk aludni, másrészt olyan szépek a strandok Rab-on, hogy itt máshogy nem lehet evezni a lazán kívül – amolyan adriai életérzéssel. ?

Ami már az első pillanatban megcsapott minket, miután felvettük a dupla réteg neoprént, az a dobhártyát nyomó csend volt: se egy kabóca, se egy ember, se egy semmi, egyedül kakasokat hallottunk nagy ritkán. Elég szürreális élmény volt ez az óriási csend, a Walking Dead is megemelte volna a kalapját.

Lopar strandja, ahol vízre szálltunk, némileg rendhagyó volt: az egy dolog, hogy egy lélek se volt rajtunk kívül, de legalább víz se volt nagyon a strandon, szó szerint be kellett cipelnünk a kajakokat egy jó 50 méteren, mire végre bokáig voltunk a tengerben – tiszta Velencei-tó feeling volt. Egy kis tengeri kajak sétáltatás itt, egy kis „banyek már az első percben tiszta víz a lábunk” ott, és bele is csaptunk a tengeri kajak túrába Rab szigete körül. Egészen hihetetlen szépségű, többnyire érintetlen partszakaszok mellett eveztünk egész nap, a prímet mindenképp a Sahara strand vitte, ami simán elment a Mars, egy sivatag és egy kincses sziget hibrid gyerekének. Az üledékes falak pláne érdekesen néztek ki, Attila meg is próbált egyet megmászni, de szerencsére az első lépésnél rögtön tudtára adta a fal, hogy a nagy fenét mászik rá itt bárki, ahogy szépen ledobta magáról Attilát, utána küldve egy kupac üledéket, amibe fél másodperce még kapaszkodott… ? Napközben azért sokat sasoltuk a szomszédos szigeteket, ahova másnap terveztünk menni – fene hívogatóak voltak így távolról (is). Este megpróbáltuk a lehetetlent, és kb. egy órás kutatás árán sikerült találnunk egy, azaz EGY éttermet, ahol tudtunk győzelmi vacsorázni – így jár az, aki novemberre teszi a nyaralást egy horvátországi üdülő szigeten. ?

Második nap: Goli otok, a férfi börtönsziget

Szombaton már rutinosan álltunk neki a napnak, és miután reggel megvettük Attilának a legkevésbé női szemüveget a Konzumban (most komolyan, mi ez, hogy a boltokban csak nőieket lehet venni? ?), feketeöves kajak sétáltatóként csaptunk bele a mai tengeri kajak túrába Goli Otok-ra, a férfiak börtönszigetére, ahova egy rövidke tengeri átkeléssel jutottunk el. Meg kell hagyni, mivel reggel volt és november, olyan feszített víztükrön eveztünk át a szigetre, amit bármelyik medence megirigyelne. Aztán odaérve már kicsit kétesebb érzéseink voltak…

„A szigetet a 20. század előtt csak a helyi pásztorok használták legeltetésre. Az első világháború idején a Monarchia küldött ide orosz hadifoglyokat a Keleti frontról. 1949-ben a sziget hivatalosan is titkos állami férfi börtönné és munkatáborrá vált a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság irányítása alatt, hasonlóan a szomszédos Sveti Grgurhoz, ahol női foglyokat tartottak. 1956-ig elsősorban politikai foglyokat őriztek itt. (…) A börtönt 1988-ban zárták be, de véglegesen csak 1989-ben hagyták el.”
Forrás: Wikipédia

Röviden összefoglalva, hogy milyen is az élmény a férfi börtönszigeten (irodalom tanárunktól várjuk a pacsit): mérsékelten ambivalens. Az érem egyik oldalán ott van, hogy olyan, mintha egy utópisztikus filmbe / videójátékba (kinek mi) csöppentél volna, ahol millió meg egy rom van, amit felfedezhetsz, megmászhatsz, és agyalhatsz, hogy itt vajon mi volt, mit csináltak, vannak-e szellemek, zombik stb. A szigeten nem él senki a kecskéken és a birkákon kívül, a szellemváros feeling garantált. És akkor a lélegzetelállító kilátásról még nem is beszéltünk, ami a sziget egyik csücskéből nyílik teljes Horvátországra. Az érem másik oldalán ellenben azért ott motoszkál alattomosan a gondolat, hogy ez egy kicsit nyomasztó hely, ha belegondol az ember, hogy valójában mi ez és mik történtek itt, főleg amikor észreveszed, hogy meghökkentően sok lőállás-rom bujkál a parton.

Mindenesetre mi azért összességében abszolút élveztük ezt a felfedező kalandot a szigeten, rá is nyomtuk a fejünkben az ideális kajaktúra kezdőknek pecsétet. Visszafelé pedig olyan csillagosötös tengerparti naplementében eveztünk Rab szigetére, ami az Instagram összes filterét lepipálja. És hogy a gasztro-influenszer babérjainkat is polírozzuk: vacsorára zacskós leveseztünk virslivel. Ide nekünk a Michelin-csillagot.

Harmadik nap: Sveti Grgur, a női börtönsziget

*** A sztori innentől kezdve rendhagyó vizekre tér – hagyományos túrán, vendégekkel ekkora szélben nem szállunk vízre. ***

Végül eljött az utolsó napunk – az a bizonyos vasárnap. Reggel szokás szerint felcsaptuk a Windy-t, hogy ellenőrizzük milyen szelünk lesz (nagy…), Attila (aki képzett tengeri kajakos túravezető – is) világmegváltó tervet eszelt ki a női börtönsziget távolabbi oldalának megkerülésével, én (Kata) közelebb akartam maradni az egyre erősödő szél miatt – büszkén vállalom pudingságomat. Attilától ekkor elhangzott az az érv, amivel a következő 10 évben is még kísérteni fogom: „ugyanmár, nézd, a távolabbi oldalon szélárnyék lesz, és amúgy sem olyan vészes!”… ?

Útnak indultunk hát zárásként a női börtönsziget, Sveti Grgur felfedezésére és megkerülésére, ami egy szó szerint élettel telibb sziget, mint a férfiaké: míg a férfi sziget kb. egy kopár kőhalom, a női sziget mindenütt zöld, szarvasokkal, nyuszikkal, őzekkel, mint valami szürreális, lakatlan Narnia, leszámítva azt az „apró” tényt, hogy ez a sziget is ugyanannak a nyomasztó történelemnek örvend, mint a tegnapi, csak nőkkel. Szóval az ambivalencia itt is adott volt: álomszép sziget, gyönyörű öblök, futkározó állatkák, a fák között meg börtönépületek és lövészállások romjai.

Ahogy keltünk át a tengeri kajakkal Rab és Sveti Grgur között, már kezdett gyanús lenni, hogy mindenhonnan fúj a szél, csak onnan nem, amit az előrejelzés írt. Kérdezem Attilát, hogy mekkora is az a szél, aminél már nem megyünk vendégekkel: „Óóóó, ez nem az, ha nem látjuk a következő hullámvölgyet, az lenne az” (fun fact: kb 1 órával később már nem hogy a következő hullámvölgyet, a szárazföldet se mindig láttuk…?).

Sebaj – Attila azt mondta, a sziget túlvégén szélcsend lesz végig ugyebár, csak addig kell kibírni… Erről a távolabbi oldalról tudtuk, hogy nem igazán lehet sehol sem kikötni, egy nagy, égig érő, roppant sziklafal az egész északi oldala a szigetnek, amit Zakynthos körbe kajakozása miatt már jól ismertünk: álomszép látvány, csak ne jöjjön rád a wc-zhetnék. ? Ahogy azonban ideértünk, sok minden volt, csak szélcsend nem – olyan erős szembeszélben találtuk magunkat, hogy a levegőben is evezni kellett… az a bizonyos szélcsend, ugye! ? Erről a szakaszról kevés képet tudtunk lőni – egyrészt ha nem eveztünk, azonnal visszafelé vitt minket a szél, a nagyobb difi viszont az volt, hogy az erős szél folyamatosan a szemünkbe fújta a sós vizet, ami nagyon jó szemgolyó-fertőtlenítő kezelés volt, csak épp alig láttunk valamit. De azért egy vázlatos “fotót” sikerült alkotnunk a dologról.

Attila ereje teljében volt, én kevésbé (nem véletlenül ő a túravezető, na), úgyhogy amikor már kifogytam én is a szitokszavakból, amiket a szembeszél arcába lehetett fröcsögni (egészen lélekmelengető tud lenni, hogy kiadhatod minden ellenérzésed bármilyen cifrán fogalmazva, és nem hallja senki, még a mögötted ülő se), és megláttunk egy apró öblöt ennek a sziklás oldalnak a vége felé, gyorsabban kötöttünk ki, mint Jack Sparrow a Kincses szigetre. Gyors pihi, egy kis lelkesítő beszéd Attilától, hogy „most már mindjárt jobb lesz minden”, és folytattuk is a küzdelmet, reményeink szerint már csak pár percig, míg el nem érjük a sziget csücskét, és be nem fordulunk Rab felé, véget vetve ennek a váratlan testépítő edzésnek a tengeren.

Csücsök elérve, kajak befordulva, irány Rab – és (mint kiderült) a háborítatlan szelek birodalma, akkora zúgással, hogy alig hallod a mögötted ülőt, és akkora hullámokkal, amitől egy szörfösnek is összefut a nyál a szájában. A szemközti célként magasodó szárazföldet, ahol elvileg nem kicsi hegyecskéknek kellett volna lenniük, többnyire nem láttuk, mert eltakarták a felénk magasodó hullámok, de így legalább nem volt előttünk zavaró tényezőként a távolság – amit nem látsz, nem fáj. ? Na innen aztán végképp kevés képünk lett – én egy zabszemnél is kisebb (kb. porszem méretű) részecskével a hátsó felemben, far- és záróizomedző módban tekertem mint állat, Attila pedig, aki amúgy élvezte a dolgot, empátiából evezett inkább, miután konstatálta, hogy az első motorja bármelyik pillanatban kiugorhat a kajakból páni félelmében. ?

Küzdős egy kihívás volt, és istenbizony elégettünk minimum 2 000 kalóriát, de végül sikerült átjutni a tengeri kajakkal Rab szigetére, ahol is amikor kikötöttünk, az (utólag visszanézve bölcsen) szárazföldön maradt Attilánk (igen, két Attilánk is volt itt) vigyori búrával megállapította, miután végig nézett rajtunk, hogy csak mi vagyunk ilyen lököttek, hogy novemberben megyünk ki a tengerre. Igaza volt? Fene tudja. De megérte, annyi biztos. És nyáron már csak azért is visszajövünk – szép volt, meg fene nyugis Horvátországban tengeri kajak túrázni novemberben, de azért a nyár mégiscsak nyár, no. ?

Összességében ez egy szuper túra volt, és nyáron méginkább annak ígérkezik: ideális horvátországi tengeri kajak túra kedzőknek, aktív nyaralásnak meg aztán pláne tökéletes. Ki is lehet egészíteni ezt a túrát előtte-utána további utazgatásokkal, de arról majd egy másik bejegyzésben. ?

Ez a túránk 2023-ban szeptember 14-17 között kerül megrendezésre, kattints a részletekért: